A kozmikus eredetű árapály jelenség hatalmas víztömeget mozgat a világóceánban. Ezt a mozgási energiát már a XVIII. századtól használja az emberiség malomkerekek meghajtására. Norvégiában novemberben adtak át egy víz alatti erőművet, amely a dagály és az apály erejét alakítja át villamos energiává.
Tenger alatti árapály-minierőmű biztosítja egy norvég kisváros lakónegyedének energiaellátását – adta hírül az MTI nyomán a Népszabadság. A Hammerfest közelében felépített erőmű évente 700 ezer kilowattóra áramot termel, amivel 30 lakás éves energiaigényét tudja biztosítani. Ez önmagában elhanyagolható mennyiségnek számít, ám hasonló környezetbarát berendezéseket elvileg bárhol lehet telepíteni a tengerparti övezetben, ahol elegendő az apály és a dagály közötti szintkülönbség.
A dagály és az apály vízszintváltozásait a Hold és a Nap együttes vonzásának a világóceánok vizére kifejtett hatása okozza, tehát az árapály eredetét tekintve kozmikus jelenség, akárcsak a nemrég Magyarországon is feltűnő sarki fény. A Hold ugyan jóval kisebb, mint a Nap, de közelsége révén jóval nagyobb vonzerőt fejt ki a Napnál. A Föld forgásából és a Hold keringéséből adódik, hogy csaknem 25 óránként jelenik meg ugyanazon földi pont felett, ami megmagyarázza a dagály idejének naponkénti 50 perces elcsúszását. A Hold keringési ideje 28 nap, ez a periódusa a szökő- és a vakárnak is. A szőkőár a legmagasabb vízszintemelkedés, a vakár pedig a legalacsonyabb. Minthogy a Nap is kifejti vonzó hatását, a két erő segíti egymást együttállás, azaz újhold, illetve szembenállás, telihold idején, ilyenkor a dagály nagyon magas szokott lenni. Az első és az utolsó holdnegyed idején a vonzóerők gyengítik egymást, ezért jön létre a vakár. Naponta két dagály van, ami annak köszönhető, hogy a felduzzadó vízburok árhulláma 24 óra és 50 perc alatt kétszer is körbejár a Földön.
Az árapály-energia megcsapolásának technológiáját Európában már a XVIII. században kidolgozták. Akkor jelentek meg a kontinens partvidékén az első árapálymalmok. Ezeknél a dagálykor érkező hullámokat nyitott zsilipeken keresztül tározókba vezették, majd az ár maximumánál a zsilipkaput bezárták. Apálykor a vizet ráeresztették a malomkerékre. Hasonló elven működik az az erőmű is, amelyet 1960-ban Franciaországban St. Malónál építettek. Itt egy 24 turbinát magában foglaló gátat emeltek a Rance folyó tölcsértorkolatára. A zsilipek üzemeltetői megvárják, amíg a gát tenger felőli oldalán a vízszint 1,5 méterrel a másik oldal fölé emelkedik, majd átengedik a vizet az áramtermelő turbinákon. Amikor az ár visszahúzódik, a turbinák lapátjai ellentétes irányba forognak, így a visszaáramló víz is áramot termel. A 240 megawattos teljesítményű erőmű egy közepes város energiaigényét képes biztosítani. Az ilyen hatalmas létesítmények mégsem terjedtek el, mivel túlságosan sokba kerülnek, csak kevés hely alkalmas rá, hogy viszonylag olcsón építsenek ott árapályerőművet – írja a Népszabadság.
A norvég árapályerőműben több műszaki újítást is bevezettek. Az egyik az volt, hogy az áramló tengervíz egy tengeri csatornában a mederfenékre telepített turbina lapátjait forgatja. A másik újdonság az, hogy a mozgó víz energiáját hálózati áramtermelésre használják. Az új típusú erőmű előnye, hogy csendes, nem zavarja a látványt a tengerparton, és kisebb terepátalakítást igényel. Hátránya, hogy sokba került, és a hagyományos vízierőműveknél háromszor drágábban állítja elő a villamos energiát.
Forrás: sulinet.hu