Avatar, avagy kulturális fúzió a fenntartható Földért : Zöldtechnológia
"A földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön" /David Attenborough/
  • RSS
  • Delicious
  • Digg
  • Facebook
  • Twitter
  • Linkedin
  • Napot a földre: A franciaországi Cadarche-ban épül a világ első kísérleti fúziós erőműve, az ITER. Három évtized és közel 24 milliárd dollárnyi befektetés után a 25 ezer tonnás ITER lassan elhozhatja a Napot ...
  • Tesla üzemanyag nélküli autója:A fizikakönyvek kevésbé foglalkoznak Nikola Teslával, pedig a horvát származású fizikus és villamosmérnök az egyik legnagyobb elme, aki valaha létezett. Számtalan zseniális találmány fűződik a nevéhez, közöttük olyan is, melyre ...
  • Balesetnél sem veszélyes az elektromos Mitsubishi:Könnyedén ment át az ADAC töréstesztjén a Mitsubishi elektromos miniautója, az i-MiEV. Baleset esetén sem fenyeget áramütés veszélye. 15 európai országban kezdődik hamarosan a Mitsubishi elektromos minije, a Citroën C-Zeróval ...
  • Elektromos szörnyeteg, Citroen Survolt:Vad, sportos megjelenésű, elektromos motorral hajtott tanulmány autó a Citroen garázsából Tanulmány autók végeláthatatlan sora jellemzi az idei Genfi Autószalont. A gyártók talán ezzel szemléltetik a világnak, tudnak meglepetéseket is okozni. A ...
  • Egyedülálló fejlesztés a lillafüredi kisvasúton: A világ első keskeny nyomközön járó, hibridhajtású mozdonyát állították üzembe a lillafüredi erdei kisvasúton. Az energiahatékony és környezetbarát mozdony teljes egészében magyar tervezők munkája. A ...
Home » Technológia » Hibrid autók » Egyedülálló fejlesztés a lillafüredi kisvasúton

James Cameron Avatar című, nemrég bemutatott filmjének gyakran beszélnek a vizualitásáról, kevesebbet a felszínesnek mondott történetéről, még kevesebbet a mögöttes üzenetéről, és szinte semennyit a benne megjelenített természetközeli, a fenntarthatóságra épülő, természeti őslakos kultúráról. Épp ez utóbbiak miatt pedig ez a film jóval több egyszerű látványosságnál: frissített globális mitológia a ma nyugati embere számára, amiben meglepő hangsúlyeltolódások jelzik a megváltozott üzenetet a nyugati világ saját magáról alkotott képéről és arról, amit saját gyökereinkkel kapcsolatban már rég elfelejtettünk.

Megfordult világkép

Az Avatar – amit tematikája szempontjából a Farkasokkal táncoló vagy a Pocahontas sci-fi átültetésének szoktak nevezni – egy földi tengerészgyalogos, Jake Sully hősi útját mutatja be, ahogy egy idegen bolygó őslakosainak kizsákmányolását segítő katonából a természetközeli nép oldalára átálló, saját egykori embereivel szembeszálló kvázi-szabadságharcos lesz.

Az elemzések nagy része méltatja a film korszakalkotó, magával ragadó 3D-technikáját – és szerencsére ma már nem kell külföldre mennünk, hogy az ennek teljes átéléséhez szükséges IMAX-mozit találjunk, ami még a „sima” 3D-vetítések élményére is jócskán ráerősít. Ugyanakkor a puszta látványon túllépve, észrevehetjük azt a több száz apró nüanszot, mozzanatot, amitől a felszínen sablonosnak látszó történet hirtelen egész másról kezd szólni.

A filmbeli avatar egy olyan jövőbeli technológia elnevezése, amelynek segítségével az őslakosokkal békés megegyezést sürgető kutatók tudata emberi testükből ideiglenesen áthelyezhető egy mesterségesen előállított őslakos-testbe. Az avatar-program részeként először még a katonai feletteseinek kémkedő Jake az őslakosok között eltöltött hónapok után egy ponton úgy dönt, hogy számára már nem vállalható az a közeg, ahonnan származik, és az „űrlények” javára fordul el saját népétől. Ez meglehetősen radikális váltás, ha az elmúlt idők hasonló költségvetésből, hasonló célcsoport számára készült népszerű filmjeit nézzük.

Itt hiába várjuk a régi típusú, konszolidált happy endet, hogy a társadalmi haladást, technológiai fejlettséget vagy más materiális előnyt kínáló nyugati kultúra valamilyen kompromisszumban egyezzen ki a természeti néppel. „Mégis mit adnánk nekik? Sört? Farmert?” – teszi fel a kérdést Jake egyik narrációs betétjében.

És valóban, a na’vi őslakos törzs megjelenítése számos valódi természeti nép kultúrájából merít akkurátusan, ugyanakkor ezt egyáltalán nem valamiféle díszként vagy izgalmas egzotikumként teszi. Épp ellenkezőleg. Kultúrájuk élőbb, koherensebb, mint a megérkező hódítóké, akiknek felismerhető kulturális motívumaik már nincsenek, csak egy adott célt, az őslakosok otthona alatti ásványkincs kibányászását szolgáló gépeik és az ehhez szükséges infrastruktúra.

A na’vik viszont nem tudnak mit kezdeni a modern nyugati világ díszes, fényes eszközeivel, még csak épületekre sincs igényük. Lakhelyük a mitológiák világfáját jelképező hatalmas Otthonfa, amelynek gyökerei a közösségi gyülekezés területét, az ágai pedig éjszakai nyughelyet biztosítanak. Vadászó életformájuk sarkalatos pontja a leölt állattal való archaikus viszony, a szakrális ölés és a kellő tisztelet megadása azért, amiért az állat életét adja a közösség fennmaradásáért (lásd az e témában írt Ember és természet, vagy ember vs. természet című cikket, Ma&Holnap 2009/5.).

Az Avatar ugyanúgy helyezi egymással szembe az őslakosokat és a konkrét országhoz nem kötődő földi zsoldosokat, mint ahogy az előző generáció meghatározó alapfilmje, a Csillagok háborúja az elnyomó Birodalmiakat és a velük szemben saját szabadságukért felkelő lázadókat. Csakhogy míg George Lucas a régi Európa hierarchikus rendszereivel állította szembe a demokratikus, egyenlőség alapú amerikai kultúrát, itt már az amerikai kultúrával azonosított földiek képviselik a torz, hierarchikus rendszert, amelyben a Birodalomhoz hasonlóan a feldolgozatlan konfliktusokkal küszködő, túlontúl kemény férfiaspektus dominál.

Élükön Quaritch ezredes pedig magának Darth Vadernek a megfelelője: büntető-jutalmazó apafigura, aki a harctéren szerzett testi (és lelki) sebeit nem gyógyítja, inkább a maga köré vett gépvázzal erősíti még jobban egyszerre testi és lelki páncélját. Semmi más célja nincs, mint a pusztítás, a győzelem, a másik leigázása, a hierarchia legmagasabb helyének őrzése. Quaritch egy emberként testesíti meg a modern nyugati civilizáció összes árnyoldalát – és mint utalásokból megtudjuk, ez a hozzáállás a fiktív jövő 2154-es időpontjára már teljesen elpusztította a Föld élővilágát.

A megoldás kulcsa: a szakrális nőiség

Cameron gyakorlatilag az összes filmjében a világ férfi-női egyensúlyának kibillenésére hívja fel a figyelmet, disztopikus jövőképeiben pedig mindig azt mutatja be, hova jutunk, ha továbbra is figyelmen kívül hagyjuk a világ női, teremtő oldalának alapvető fontosságát. Az a ránézésre triviális felismerés, hogy csak a nők képesek szülni, és hogy e nélkül az emberiség pusztulásra ítéltetett, számos természeti kultúra legfontosabb részévé teszi a nőiséget és mindazt, amit analógiával hozzákapcsol: a teremtést, az egész természetet, a megújulást, magát az életet.

A mi kultúránkban, ahol a ciklikus megújulást és folyamatos fenntartást a minél gyorsabb haladás vagy fejlődés cserélte fel, nem csoda, hogy a természet kincsei (beleértve mindent, a nyersanyagoktól a termőföldeken át a mezőgazdasági terményekig) puszta kihasználható erőforrássá alakultak át. A csoda eltűnt, és a trivialitás lépett a helyébe, az „úgyis van” hamis mantrája pedig még ma is vita nélkül képes elfojtani az „egyszer elfogy” intő megjegyzést felvetőket.
Ez az üzenet vonul végig Cameron szinte összes filmjén, amivel már a nyolcvanas évek óta kongatja a vészharangot.

A Terminátor-filmek arról szóltak, hogy az empátia és emberség nélküli gépek, ha engedjük, embertelen világot hoznak létre. Ugyanígy a Titanic, bár nem a jövőben játszódik, mégis ugyanezt a vonalat követi, hiszen korának legnagyobb gépezetének története, amiben szintén a magára hagyott, szabadon eresztett technológia okoz katasztrófát. Ezekben a filmekben a technológia mintha a férfi pótcselekvése lenne a teremtésre, mert ő nem tud szülni. A férfi saját teremtménye viszont csak sérült fél-lény lehet, amiből hiányzik a finom női-anyai energia és hozzáállás – így aztán nem csoda, ha egyszer készítője ellen fordul.

De Cameron megoldási javaslatokat is ad az általa felvetett problémákra: a gép egyenrangú félként, sőt emberként kezelése (Terminátor 2), vagy pedig – így az Avatarban – a gépek humánus célra való használata, például pusztítás helyett megismerésre. Mindkét esetben a gép humanizálása történik meg a női oldal visszaemelésével. De ugyanígy az emberi oldalon, társadalmi-kulturális szinten is alapvető a női aspektus visszaengedése.

Az antropológus kutató hölgy, Grace (gyakori, de egyben beszélő név, jelentése: kegyelem) egyre inkább anyafiguraként viselkedő karakterének fő ismertetőjele a cselekvéssel szemben a megfigyelés, hozzáállása az őslakosokhoz pedig a kölcsönös tanulás-tanítás és az elfogadás. A na’vik társadalmi felépítése szándékosan a biológiai nem adottságaira alapuló hagyományos szerepek egyensúlyára és kölcsönös tiszteletére épül: az aktív oldalt képviselő férfi törzsfőnök és az intuitív női sámánnő egyenrangúak a közösségben.

A na’vik fiktív csoportja egy ideális társadalmi-kulturális rendszer: Cameron a világ különböző tájainak számos archaikus emberi közösségéből veszi át a legjobbnak, legfontosabbnak ítélt elemeket, és a fizikai megjelenítés szintjén is aláhúzza a legfontosabb közös nevezőt: a természethez való folyamatos visszakapcsolódást és egységet.

A film külföldi nézői reakciói között kitűnik az a számos visszajelzés, amely a na’vikhoz hasonló speciális, a természet lényeivel és magával a Földdel való összekapcsolódást lehetővé tevő szervekről ábrándozik. Pedig már most van ilyen szervünk, ha nem is fizikai: és hívják bár léleknek, tudatnak vagy bármi másnak, ha az előttünk évtízezredekig ugyanezen a Földön élt őseink számtalan csoportjai számára az élet egyik legfontosabb része volt ennek a kapcsolatnak a megőrzése, akkor – például az ő kultúrájuk, látásmódjuk és módszereik újratanulásával – ez nekünk sem csak ábránd, hanem nagyon is elérhető cél.

Dobay Ádám

Forrás: maesholnap.hu